Február 21-én, 83 éves korában elhunyt szeretett és tisztelt kollégánk, Zöld András, a műszaki tudomány doktora, Szent Györgyi Albert-díjas és Macskásy-díjas nyugalmazott egyetemi tanár, a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjének birtokosa.

Búcsúztatására április 14-én, pénteken, 11:45-kor kerül sor az Új Köztemetőben.
Cím: Budapest 1108., Kozma u. 8-10.

Nekrológ:

A MESTER elment

“A Mester elment. Mi, a tanítványai úgy gyászoljuk, mintha az apánk lett volna, és szellemi értelemben az is volt. Ő indított el sokunkat a pályán, formálta az érdeklődésünket, noszogatott, biztatott, tanácsot adott, és meg is szidott, ha arra volt szükség. Mindenre, amire csak ember megtaníthatja a fiatalabbat, arra ő megtanított. És most, hogy már nincs, aki fogja a kezünket, mostantól majd nekünk kell megőrizni az örökségét.

Prof. Dr. Zöld András egyetemi tanár szakmai életútját le lehet írni, hosszan lehet sorolni dátumokat, diplomákat, szabadalmakat és kitüntetéseket, de számunkra ő nem attól volt nagy, hogy ismertük tevékenységének szinte hihetetlenül tág palettáját, hanem attól, hogy nekünk, ő volt A MESTER. A Tanár Úr, akit bármikor fel lehet hívni, akinek lehet írni, akitől lehet kérdezni, és aki mindig válaszol.

Zöld András tanítványának lenni rang volt. Tanár úr kiemelkedő utánpótlásképző személyiség volt, aki több generáció mérnököt, szakmérnököt, kutatót tanított hihetetlen szívóssággal közel hat évtizeden át. Érdeklődése, lelkesedése ragadós volt, elvárta, hogy a kiválasztott tárgyat nem csak magas szakmai színvonalon, de a téma iránti szeretettel is műveljük. Mindannyiunk élete megfordult abban a pillanatban, amikor megismertük, mert attól fogva életünk meghatározó elemévé vált ez a mester-tanítvány kapcsolat: egyrészt rengeteget tanultunk tőle: tudást, gondolkodásmódot a konzultációk alkalmával, másrészt bekerültünk egy olyan, a tanítványok és egykori tanítványok alkotta körbe is, ami által új kapcsolatokat nyertünk, ami olyan lesz mindig, mint egy védőháló, egy burok a szakma zordságával szemben. Sosem felejtem el, hogy harmadéves építészhallgatóként éltem át először ezt a felemelő élményt: az óra szünetében a jelenlévő hallgatók, doktoranduszok, sőt fiatal kollégák egymással szakmai kérdésekről vitatkoztak, mert a szünet elején bedobott egy kérdést, aztán hagyta kibontakozni a különböző véleményeket.

Olyan mester volt, aki nagyon magasra tette a lécet. A panaszkodást válaszra sem méltatta. Nem mondta, éreztette, hogy a léc azért van ott, mert ő tudja: képesek vagyunk rá, hogy megugorjuk. Önmagában az is megtiszteltetés volt, hogy Ő tűzte ki a célt. Volt egy mondása: „Lehet, hogy nektek, fiataloknak lézerágyútok van, nekem meg nyilam, de én tudom, hogy hova kell lőni.” Az, hogy ő tudta, hova lövünk, mi a kutatási cél, attól biztonságban éreztük magunkat, és vakon megbíztunk az útmutatásában, mert a végén mindig kiderült, hogy igaza volt. És ha elértük a kitűzött célt, csak annyit mondott: „Jó, ez is rendben van, lehet továbblépni.”

Dicséretet nagyon ritkán kaptunk. Egy bólintás, egy „rendben van” volt a legtöbb, amit kaphatott tőle az ember, de az többet ért a Nobel-díjnál. Ha jó voltam, kaptam jutalmul egy-egy hasonlatot: „Szívós vagy, mint egy bulldog.” „Te csak haladj előre, mint Brussilov gőzhengere!” „Ha így folytatod, lehet még ebből a dolgozatból énekes halott.”

A vele kapcsolatos anekdotáknak se szeri, se száma: nemcsak arról van mindenkinek egy-egy szemléletes története, hogy hogyan magyarázott el valamit (ha kellett, fejen állva), hanem a vitorlások, a művészetek és a gasztronómia világában is csalhatatlan ízléssel igazított el bennünket.

Vasárnap még együtt voltunk a MüPában. Jellemző rá a mérnökös opera-kritika, amit mondott: „Jó volt ez az tenorista, de kicsit nagy neki ez a terem, 2-3 dB-lel hangosabb is lehetett volna.” Hétfőn megbeszéltük, hogy pénteken találkozunk, de másnap már nem ébredt fel.

Hiányozni fog. A biztos keze, vezetése szakmai kérdésekben, ügyes-bajos dolgokban, a tanácsai. Amire tudott, arra megtanított, mindent elrendezett, a könyveit szétosztotta, a tudását átadta. Nem mondta, éreztette, most már nekünk egyedül kell boldogulnunk. És most, az öröksége nagy teher a vállunkon.

Van egy láthatatlan szál köztünk, Zöld-tanítványok között, ami összeköt bennünket, és ez maga a Mester. A tudás, amit tőle kaptunk. A bátorság, amit belénk öntött. A tanítás iránti szenvedély, amit nekünk adott. Ez mindig ott lesz, függetlenül attól, hogy a Mester elment. Mert most tette csak igazán magasra a lécet. Azzal, hogy már nincs itt, nekünk kell majd megmondani, hova kell lőni azzal a nyíllal.”

Budapest, 2023.03.04.
Szkordilisz Flóra