Interjúsorozatunkban az Építészmérnöki Kar elmúlt évtizedeiben végzett hallgatói mesélnek pályafutásukról, szakmai karrierjükről, egyetemi éveikről, a karon töltött időről, arról, hogy mit jelent nekik az építészet, és nem utolsó sorban megosztják üzeneteiket a jövő generációival.

Riportsorozatunk harmadik részében Kőnig Tamás 1974-ben végzett aranydiplomás építészmérnök életét mutatjuk be.

“A pont ötven évvel ezelőtt a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett diplomám kapcsán készülő riportban felvetett kérdésekre az alábbiakban – örömmel – válaszolok.”

Hogyan gondol vissza a Műegyetemi évekre, egész pontosan a Karon töltött időre?

Az egyetemen a fontos és érdekes, „izgalmas” tevékenység megismerése, az építészmérnökké válás eredményessége, fokozatossága egyértelmű, és hatásos volt. A tanulás kezdetekor – nálam – szinte kizárólagosnak tudott „jó rajzolás”, mint ténykedés elég gyorsan átalakult az építész tevékenysége sokoldalúságának megismeréséhez. Az Építészmérnöki kar „munkája” igen hasznos és – véleményem szerint – eredményes volt, jól vezette ezt a folyamatot, az építészmérnökké válásom motivációja csak nőtt. A határidők betartása, a pontosság és feladat megoldásának teljessége, szükségessége – neveltetésem miatt –  már gyerekkoromban egyértelmű volt, de ezek „haszna” az egyetemen vált indokolttá. Az egyes tanszékek és óráik akkor érzett minősége és „sokasága” indokolt és eredményes volt.

Mit gondol, mi egy építész feladata a mai világban?

Az háztervezés kifejezetten csapatmunka. Sok-sok szakági tervező együttdolgozása úgy, hogy mindegyik résztvevő – minden fázisban, a szükséges ütemben – figyelembe veszi az összes többi szakági érdeket. Ezt már akkor is teszi, amikor az a szakág még nem is lépett munkába. Ehhez bizony minden többi szakág bizonyos szintű ismerete és befogadó, elfogadó emberi kapcsolatai is szükségesek. A tervezési folyamat meghatározója, „szintetizálója” az építész. Ebben ő a „generál”, neki mindenről tudnia kell.

Mit gondol hogyan változott a szakma egy életöltőn – az Önén – keresztül?

Az építészet (szabályozás, tervezés, kivitelezés) „korszerűsége” – értelemszerűen -sokat változott az életem során. A „történelem” alapvetően módosította, átalakította, áthelyezte a körülményeket. A jellemző „állami” fokozatosan minden körülményben „magánná” alakult. A tervezés „helyszíne” a – ráadásul funkcióra szakosodott – nagyvállalat megszűnt, a jellemző anyaghasználat és esztétikai megjelenés követte a nemzetközi trendeket. Minden munkafázisban uralkodóvá vált a dialektikusság. A szakma legfontosabb elemei, a tervezési program általánossá válása, tudomásulvétele, illetve módosítási javaslatai „üzemszerűvé” váltak.

A helyszín és a történet pontos célzott ismerete már a program meghatározásakor munka kiindulásai alappá vált. A „szakmai-fizikai” lehetségességek korábbi kizárólagossága mellett egyre indokoltabban, védhetően jelentek meg, az egyre ismertebbé váló, az időszakra jellemző kulturális, valamint – akár a konkrét környezetből és/vagy funkcióból adódó – művészeti szempontok, alkalmazások.

Ahogy a „védelmet igénylő egyes ember”, mint építtető és egyben építő tevékenysége áttevődött először közvetlen társaira (családjára, barátaira), majd később szélesebb, összetételükben változó csoportokra, egyre nőtt a házaktól elvárt hosszabb élettartam is. Az épületek ennek megfeleltek: az alkalmazott, természetből vett anyagok, a fa, a kő alkalmasak voltak a használó ember, a benne és környezetében tevékenykedő, vagy „csak ott élő” embercsoport élettartamánál hosszabb időre fennmaradni. De ez a „hosszabb fennmaradás” nemcsak az így magától értetődően elkülönülő „épülő”, „megépült” és „leépülő” időszakok megjelenését hozza. Létrehozója korával és lehetőségeivel változó igények, időnként egészen más szerepek, funkciók jelennek meg. A ház – miközben eredetileg az állandóságnak és a kiinduláskori alapelvárásoknak épül – folyamatosan módosul is, változni kénytelen. A ház életének segítése az építész nagyszerű feladata.

Milyen üzenetet adna át a most felnövekő építész generációnak?

Ortutay Tamás 1980-as építészeti tanulmánypályázatának a mottójában közölt Paul Claudel idézet a lebonyolító-, tervező- és kivitelező építész számára is meghatározó elvet fogalmaz meg: „Mielőtt a világot tökéletesre alakítanánk, talán fontosabb lenne azt nem tönkretenni”.

Szakmai életút bemutatása

Az egyetem elvégzése után az Ipartervbe kerültem. A Deák Ferenc utcai ház nyolcadik emeletén – egy acél építési rendszer „honosítása” mellett – jellemzően kisebb ipari épületeket terveztünk csoportban és önállóan is. Emellett a vállalat többi emelete dolgozóinak és munkájuknak megismerése, és a rendszeresen tartott vállalati tervtanácsok tartalma az építészet sokszínűségének, a szükséges minőségének felfogását eredményezték. Kis idő után itt, a nyolcadikon kerültünk egy szobába korábbi egyetemi csoporttársammal, Wagner Péterrel, akivel – először együtt dolgozva – megnyertük a Zánkai Úttörőtábor uszodájára kiírt, Iparterven belüli, házi tervpályázatot. Lényegében ezzel kezdődött a közös munkánk.

Egy idő után Kévés György – korábbi egyetemi komplex konzulensem – lett az osztályvezetőnk. Néhány évvel későbbi kezdeményezésére, hívására (a nyolcvanas évek elején) a VI. kerületi Ingatlankezelő Vállalathoz „igazoltunk”, ahol „tömbrehabilitációs tervező csoportot” hoztunk létre. Ezt a teljes önállósodás kapcsán SudioR névre alakítottuk. Tanulmányterveket készítettünk a kerület négy tömbje egyes házainak lehetséges fejlesztéséről. Itt került elénk a Lajta Béla által Parisiana mulatónak tervezett, majd Vágó László tervei szerint színházzá alakított, Paulay Ede utcai épület fejlesztése is. Ennek kapcsán ismerkedtünk meg a szakmailag és emberileg is meghatározó Dávid Ferenccel, és lényegében rajta keresztül a „történeti épület” fogalmával, ezen épületek történetével, alakíthatóságának módjaival, lehetőségeivel, az épületrehabilitációval.

A szakmai érdeklődésemet alapvetően meghatározó művészettörténésszel a későbbiekben is rengeteget dolgoztunk. Első rendesen megvalósuló tervünk, az akkor éppen Arany János Színháznak hívott épület rehabilitációja is a vele együtt befejezett kiviteli tervek alapján készült el. Ezzel gyakorlatilag beindult a „szakosodás”. Erre kaptam Ybl Miklós díjat 1991-ben. 2009-ben „az épített örökség megóvásában végzett munkáért” Podmaniczky díjjal tüntettek ki. 2020-ban az Andrássy úti Wahrmann ház rekonstrukciója ICOMOS díjat kapott, úgyszintén 2017-ben a volt Tőzsdepalota, a VÁCI1 rehabilitációja is.

2020-ban a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga rehabilitációja – Örökségvédelem kategóriában – FIABCI díjat, illetve Építőipari nívódíjat kapott. Ezeket és az összes többi ilyen jellegű munkát Wagner Péterrel együtt terveztem, a rendszerváltás után alapított tervezőcégünk azóta is közös. 1998-ban DLA fokozatot szereztem, 1998-ban a MOME-n „Alkotó továbbtervezés” című dolgozattal habilitáltam.

Építész tervezői munkám mellett néhány évig komplex- és diploma-tervezőkkel konzultáltam a Budapesti Műszaki Egyetemen, tanítottam a soproni, Nyugat-Magyarországi Egyetemen, és a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karán. Időnként tervpályázati zsűri, diplomavédés bizottsága, néhány területi tervtanács tagja voltam.

Kedvenc építészeti alkotások

Mint folyamatában kialakult, jellemzően történeti épületeken dolgozunk, dolgozom, a „sajátjaimon” kívül a több ilyen jellegű „kedvencem” van.

A Párizsi Nagy Áruházat (a Divatcsarnokot) már „eredetiben” is nagyon szerettem. Az épület – bár áruháznak is készült – különböző részeket szintetizál. A jól átlátható térszerkezet egyes részei, a többszintes belső közlekedőtér, a konkrét kereskedelmi területek, a Lotz-terem funkcionálisan és stilárisan is nagyszerűen kapcsolódnak. A hajdani korcsolyapálya helyén kialakított – immár vendéglátó – tetőterasz a rehabilitáció során az épület „egységének sokféleségét” külön emelte.

A korai Pest Közraktárait kortárs bővítéssel összekapcsolva létrejött kereskedelmi-kulturális funkciójú Bálna nagyszerű példája a városfejlődéssel sokáig használaton kívülivé vált épületek revitalizációjának.

A Várkert-Bazár rekonstrukciója létrehozta-visszaállította a budai Várhegy és a Duna igazi városi kapcsolatát. Egyetemista korom Ifjúsági parkja – sorban állás és belépő nélkül – átjárható.

Képek forrása: Kőnig Tamás