Interjúsorozatunkban az Építészmérnöki Kar elmúlt évtizedeiben végzett hallgatói mesélnek pályafutásukról, szakmai karrierjükről, egyetemi éveikről, a karon töltött időről, arról, hogy mit jelent nekik az építészet, és nem utolsó sorban megosztják üzeneteiket a jövő generációival.

Riportsorozatunk második részében Deák Zoltán 1974-ben végzett aranydiplomás építészmérnök életét mutatjuk be.

Kérem meséljen kicsit arról hogyan alakult az eddigi szakmai pályafutása?  

Az ember menet közben is, de pályafutása vége felé szinte törvényszerűen mérleget készít. Sokan az elismerésekben, kitüntetésekben mérik az elért eredményeket. Számomra a legnagyobb eredményt az a kis alkotó közösség jelenti, melynek létrehozásában aktív szerepet játszottam és jelenleg is itt tevékenykedem. Olyan munkatársakkal dolgozom együtt, akiknek nagyon hasonló a felfogásuk a műemlék-helyreállításról, de az építészet számos más kérdésében is egyet értünk, így a munka nagyon hatékony és a beszélgetések során fölmerülő ötletek erősítik és nem kioltják egymást.

Az együttdolgozás még az ÁMRK-ban (Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ) kezdődött a Mátyás templom újrahelyreállításával, melyet számos Várbéli munka is követett. Az egyik munka hozta a másikat.

Úgy kezdődött, hogy a KÖZTI-ből (Középülettervező Vállalat) az OMF-be (Országos Műemléki Felügyelőség) történt átigazolások adminisztratív részének lebonyolítása után a megbeszélt időpontban, 1989. október 1-én kopogtattam Nándori Klára OMF-ben levő szobája ajtaján. Megkérdezte van-e kedvenc korszakom, vagy mi az, amivel szívesen foglalkoznék? A válasz természetesen a középkor volt. Kinyitotta szekrényét és határozott mozdulattal előhúzta a nyíracsádi templom felmérési manuáléit. „Ez kellene fölszerkeszteni, aztán majd lemegyünk a helyszínre is” – mondta. Számos munkán dolgoztunk együtt nyugdíjba vonulásáig. Az együtt töltött évek alapvetően meghatározták, illetve kibontakoztatták a műemlék-helyreállítás valamennyi területére kiterjedő szemléletemet. Ehhez jó alapnak bizonyult az Építészettörténeti Tanszék holdudvarában és Nagy Elemér műtermében eltöltött idő. Ez egy szinte törtetlen ívű gyarapodásnak és fejlődésnek tekinthető, mely most is tart.

A műemlék-helyreállításnál az egyik legfontosabb dolog a módszertan, amit az egész folyamatra ki kell terjeszteni, kezdve a kutatástól, a tervezésen át a kivitelezésig. Sokan prekoncepciónak nevezik és pejoratív értelemben is használják, de nem lehet eredményes a műemléki munka, ha nem céltudatosan az emlék lehető leghatékonyabb megőrzésére irányul.

Mi az oka annak, hogy az építészeten belül a műemlékvédelem felé kanyarodott el?

Részben az érdeklődésem, részben a sors szerencsés fordulata, hogy 1989-ben az OMF-be kerülhettem. De a KÖZTI-ben töltött évek során is tudtam foglalkozni ilyen feladatokkal. Műteremvezetőm irányításával barokk lakóházat mértünk föl és tettünk javaslatot a megmentésére. Egy ilyen épületfelérés nagyon jó alkalmat teremt a közösségépítésre, a gondolatcserére és a figyelem összpontosítására. Mi az, amit észre kell venni, mi az, amit rögzíteni kell rajzban és fényképen. Mindezt a helyszínen, a gyakorlatban lehet a legjobban elsajátítani.

Mit tudna megnevezni a műemlékvédelem felé fordulás személyes okaként?

Személyes érdeklődésem is a régiségek, történeti építészet felé irányult kezdetek óta. Ebből a szempontból is döntő volt, hogy az egyetem elvégzése után Nagy Elemér műtermébe kerültem a KÖZTI-ben. Nemcsak a jó kollegiális légkör miatt, hanem azért is, mert a szűk szakmai kérdések és a szoros határidők mellett mindig jutott idő arra, hogy az építészet határterületeivel is foglalkozzunk. Minden olyan dologgal, ami elméleti, vagy művészeti szempontból kapcsolódott az építészethez. Ilyen volt például a nyomdászat, a könyvtervezés, a tipográfia. Beleértve a korai nyomdagépek szerkezetének, működésének tanulmányozását is. Itt lehetett megtanulni, hogyan lehet ismeretanyagot szerezni nem a szorosan vett szakmai területen. Ezeknek a dolgoknak amellett, hogy tágította az érdeklődési körünket pedagógiai szerepük is volt, összetartotta a műtermet, erősítette a műhelyszellemet. Eredménye: Sylvester János nyomdagépének rekonstrukciója a sárvári várban. Ez a munkamenet szinte ugyan olyan volt, mint a műemlék-helyreállítások menete: kutatás, ismeretszerzés, felmérések, analógiák összegyűjtése és végül tervkészítés, megvalósítás.

Ha meg kellene neveznie a Magyarországon található három kedvenc műemlékét, melyek lennének azok?

Valójában azok a legkedvesebb műemlékeim, amin dolgoztunk és a legrészletesebben megismerhettünk.
Visegrád királyi palota, Mátyás templom, Lánchíd.

A visegrádi királyi palota romjai régészeti ásatások nyomán került napvilágra, melyek 1934-ben kezdődtek és bizonyos területek föltárása még ma is folyik. Habár a palota területén már I. Károly (Róbert) is emeltetett házat, majd I. (Nagy) Lajos újabb épülettel bővítette az együttest és végül Zsigmond uralkodása alatt alakult ki a ma is ismert palota, melyet jelentős mértékben Mátyás király bővített. A késő-gótikus stílusban indult építkezés során, ebből kibontakoztatva látta el egy reneszánsz díszudvarral, számos reneszánsz részlettel, kútházakkal.

A műemléki helyreállítási munkák az első ásatások után megindultak a palota közepén, a díszudvar körül, elsősorban az állagmegóvás érdekében. Több jeles műemlék-helyreállító építész – Lux Kálmán, Gerő László, Sedlmayr János – dolgozott a palota helyreállításán az évtizedek során, de munkájuk eredményeit mindig a pusztulás fenyegette, mivel az általános műemlékvédelmi szemlélet a romos állapot fenntartását tartotta csak elfogadhatónak. Az 1990-es évek közepére, annyira rossz állapotba kerültek a falmaradványok, hogy radikálisan változtatni kellett ezen a szemléleten. Ez ugyan jelentős változásokat indított el és fedett terek sora jött létre, múzeumi kiállító terek számára érzékeltetve az egyes helyiségek eredeti funkcióját, mégis a romos állapot műszaki problémáira nem tudott végleges választ adni, mivel tetőt nem lehetett az épületre helyezni.

Terveink alapján, ilyen korlátok között elkészült a díszudvar és a körülötte levő helyiségek, a felső szinten a fürdő, a kápolna és a teraszra vezető nagy lépcsősor. Rendeződött a palota középső részének környezete, a teraszosan elhelyezkedő díszkerttel és gyümölcsössel.

A Budavári Nagyboldogasszony (Mátyás) templom hazánk legismertebb műemléke. Egyrészt ezért nagy felelősség és természetesen megtiszteltetés volt az épület újrahelyreállításának megtervezése és a kivitelezési munkákban való részvétel 2004 és 2013 között, másrészt nagyon tanulságos volt Schulek Frigyes nyomdokaiba lépve elkészíteni a terveket, megismerve a több mint négyezer darabból álló rajzi hagyatékát. Különös lehetőséget adott a tervezőcsapat számra, hogy a műszaki problémák felderítésére, a tervezés időszakában fellelhető valamennyi diagnosztikai módszert igénybe vehettük, a lehető legjobb megoldás megtalálása érdekében.

A Schulek-féle helyreállítás egy összművészeti (Gesamtkunstwerk) alkotás volt, és az újrahelyreállításnak is ezt kellett követnie. A műszaki, építészeti kérdések megoldását mindig az egyes művészeti ágak restaurátoraival közösen kellett megterveznünk és a kivitelezés időszakában is szorosan együttműködtünk a magas színvonalú megvalósítás érdekében. Ez a munka egész embert kívánt, mindennapjainkat a templomon folyó munkálatok tervezői oldalról történő vezetése, figyelemmel kísérése töltötte ki.

A Széchenyi Lánchíd műemléki helyreállításához a tervek elkészítése és a kivitelezés időszakában a tervezői művezetés egy különleges építészeti feladat volt. A híd egy közlekedési műtárgy és ebből fakadóan egy egészen más gondolkodásmóddal ismerkedtünk meg, mely befolyásolta ugyan a helyreállítási tervek készítését, de semmiben nem akadályozta a műemléki értékek megőrzését. A műemléki helyreállításnak két fő területe volt. Az egyik a gránitból és durvamészkőből készült hídfők és pylonok, a másik az öntöttvasból készült kandeláberek, korlátok, konzolok és rozetták.

Kiemelt feladatot jelentett a hídfőket őrző oroszlánok restaurálása.

A II. világháború utáni helyreállítás során nem kerültek vissza a háromégős, karos kandeláberek, annak ellenére, hogy szép számban megmaradtak. Most a rendelkezésre álló archív fényképek alapján készültek el újból. A felmerülő újabb és újabb műszaki igényeknek megfelelően olyan kezelő járdák, szerelő aknák és szekrények kerültek a hídra, mely tovább csorbította a híd látványát. Ezeket mind sikerült eltávolítani és így a pálya ívét már nem törik meg ezek a dobozok és a pylonok öntöttvas konzoljai is teljes terjedelmükben látszanak.

A szakmai pályafutása során érezte-e, hogy büszkeséggel tölti el, hogy a Műegyetemen végzett?

Emlékeimben kutatva nem találtam egy konkrét esetet, viszont azt több alkalommal is jóleső, magabiztos érzést adott, hogy a Műegyetemen szerzett tudásra biztosan alapozhattam nemcsak a munkámat, hanem megnyilvánulásaimat is.

Nekem meghatározóak voltak az egyetemi évek. Két okból. Az egyik, hogy magas színvonalú, széles spektrumú volt az oktatás, a másik, hogy nagyon jó és kreatív közösségben tanultunk. Úgy tátom, hogy ez alapozta meg a karrieremet. Ez az egyetem után is folytatódott, mivel olyan építészközösségbe kerültem, ahol tanítás már nem elméleti, hanem gyakorlati szinten történt és ezeknek az ismereteknek az elsajátítása életbe vágó volt.

Karrierem szempontjából az építészettörténet, az épületszerkezetek és a tartószerkezet oktatás magas színvonala biztosította azokat az alapokat, melyre építve olyan mértékig tudtam gyarapítani ismereteimet, hogy az elém kerülő faladatokat sikeresen meg tudtam oldani.

Hogyan gondol vissza a Műegyetemi évekre, egész pontosan a Karon töltött időre?

Van egy meghatározó, maradandó emlékem, ami az egyik tanulmányi kiránduláson történt, amikor, többek között a lőcsei minorita templomot és kolostort néztük meg. Igyekeztem az elsők között leszállni a buszról, hogy szabadon fényképezhessek. Így történt, hogy már kifelé jöttem a templomból, amikor a többség belé igyekezett. Velünk volt Lelkes István tanár úr is az Ábrázoló Mértan Tanszékről. Csodálkozva nézem rám. Nem tetszik? Tanár úr, ez egy csodálatos gótikus tér, de telerakták barokk oltárokkal. „Utálod a barokkot? Amikor én ennyi idős voltam, mint most te, én is utáltam. Aztán megtértem. Te is meg fogsz térni!” Igaza lett: az elutasítást az idő múlásával fölváltotta előbb az elfogadás, majd a csodálat.

Meg tud-e nevezni olyan tanárokat, akik mentorálták, akikre felnézett, példaképként tekintett?

Az Építészettörténeti Tanszékről Szentkirályi Zoltán, Guzsik Tamás, Istvánfi Gyula az Épületszerkezeti Tanszékről Korom Pál, Petró Bálint, a Szilárdságtani és Tartószerkezeti Tanszékről Fendle István voltak azok a tanárok, akikkel az eltöltött évekkel egyre kollegiálisabbá vált a kapcsolat. A felvetődő szakmai kérdésekre magvas, őszinte válaszokat kaptam Tőlük.

A diplomamunka tervezésénél Vargha Levente volt a korrektorom. Esetemben ez volt az első olyan tervezési feladat, ahol úgy éreztem, hogy ez mintha élesben menne. Itt kaptam instrukciókat hogyan kell viszonyulnom a társtervezőkhöz – statikushoz, gépészhez elektromos tervezőhöz. Hogyan kell képviselnem és érvényre juttatnom a saját építész érdekeimet, és ne engedjem csorbítani azokat. Hogyan kell meglátni azokat a problémákat, melyek a társtervezőket foglalkoztatják, és hogyan kell megoldásokat javasolni nekik, annak érdekében, hogy az építészeti elképzelésen ne kelljen változtatni.

Melyek voltak a kedvelt tanórái az egyetemen?

Az építészettörténeti és az épületszerkezeti előadások és gyakorlati órákat kedveltem a legjobban, de a tervezési feladatok megoldása is sok örömet és tanulságot hordozott. Végül is, a legtöbben a tervezés megtanulható részének elsajátítása érdekében iratkoztunk be az Építészmérnöki Karra.

A nehéz helyzetekben mi adott motivációt a folytatásra?

Valójában a szakma szeretete, az az ígéret, ha ez ember elvégzi az egyetemet és ki tudja bontakoztatni képességeit alkotó, teremető emberré, építésszé válhat.

Mi az, amire megtanított az egyetem, aminek hasznát vette a való életben?

Hogyan kell a tudást vagy az ismeretket megszerezni, hogyan kell együtt dolgozni az „alkotó-társakkal”, hogyan kell előadni tervünket, hogy meggyőzzük a megrendelőt, hogyan kell alkalmazkodni bizonyos mérnöki közösségekben, ahol megvan mindenkinek a saját területéhez tartozó érdeke.

Mit gondol mennyire van szükség a csoportmunkára, együtt dolgozásra, a társas kapcsolatokra ebben a szakmában?

Szerintem ez alapvető. Nemcsak a mindennapi tervező munka épül erre, hanem a szakmagyakorlásnak az is része, hogy egymás között is, és az érdeklődők számára is bemutassuk munkáinkat, ismertessük elképzeléseinket, hiszen ennek jelentős hatása van, vagy lesz a társadalomra. Adott esetben megszabhatja valóságos és szellemi mozgásterünket is. Sok félreértés pontosan ezekre a kommunikációs hiányokra vezethetők vissza. A legbántóbb, ha az írott vagy az elektronikus sajtóban olvas az ember sületlenségeket, amik visszavezethetők az ismeretek hiányára, de előfordul, hogy bizonyos érdekekből irányítottan fogalmazódtak meg.

Ön szerint milyen szerepet játszik a kultúra és a művészetek az építészeti szakmában?

Szellemi síkon ez mindig is jelen volt és van, de elég hullámzó mélységgel és intenzitással. Ha csak a 19. századi épületeinket nézzük, külső homlokzataikat, belső reprezentatív tereiket minden magyarázat nélkül is egyértelműen látszik a szoros és egymásra épülő együttműködés. A műemlék-helyreállításoknál, mivel az esetek jelentős részében együtt dolgozunk restaurátorokkal ez eleve adott. Kicsit az emberi természeten is múlik, de nagyon gyümölcsöző lehet ez a kapcsolat, hiszen a helyreállítás mindig egy megkopott, részben elpusztult és nehezen értelmezhető egészet vagy fragmentumokat akar egy régebbi, jó és szép állapotába visszahelyezni, ahogy azt a re-konstrukció és re-stauráció szó is jelenti, úgy egy helyreállító építész, mint egy restaurátor számára.

Volt egy időszak főként a ’60-as években, amikor kötelező költségvetési tételként kellett művészeti vagy iparművészeti alkotás elhelyezését szerepeltetni. Ez több esetben szerencsés együtt állás volt építész és szobrász vagy iparművész között, de voltak kényszeredett megoldások is.

Most van intézményi keret is, a Magyar Művészeti Akadémia, mely az utóbbi időben sokat tesz azért, hogy kapcsolatot teremtsen és tartson fenn az egyes művészeti ágak között. Első lépésként fontos az egyes területeken fölmerülő kérdések megismerése előadásokon, bemutatókon és ezt követheti munkákban való közös szerepvállalás.

Ön szerint hogyan változott, illetve változott-e egyáltalán a szakma az Ön szakmai indulása óta?

A szakma bizonyos elemei nem változtak, illetve vannak olyanok, melyek a klasszikus értelembe vett építészmérnöki gyakorlatból egyre jobban kezdenek kikopni: a helyszíni és a kézzel végzett rajzi munka. Ez néha nagyon látszik főként a műemlék-helyreállítások tervezésének bizonyos szakaszaiban. A pontfelhők és az ortofotók nagyon hasznosak, nagyban segítik a munkánkat, de nem helyettesítik az egyedül, a helyszíni bejárások során megszerezhető és rögzíthető ismereteket.

Mit tart a szakma legfontosabb alapköveinek?

Főként a műemlékvédelmi munkákkal kapcsolatban szokták emlegetni vagy kiemelni az „alázatot”. Nem szeretem ezt a kifejezést. Egyrészt, mivel több ebből képzett szó rossz visszhangot kelt, másrészt nem fedi a valóságot, a műemlék-helyreállításhoz történő hozzáállás jellemzését nagyon leszűkíti, amelyhez a szerteágazó ismeretanyag és tudás mellett egyfajta empátiára van szükség, mely pontosan ebből az ismeretanyagból és tudásból táplálkozik. Ez a beleérző képesség az, ami a megmaradt részekhez történő alkalmazkodást nem nyűgnek, visszahúzó erőnek tartja, hanem inspirációt ad és utat mutat a megoldás felé.

Mit gondol, mi egy építész feladata a mai világban?

Ha úgy tetszik ez évezredek óta változatlan. Az építész egy mesterséges világot teremt, alkot, de ebben vannak „tettestársai is. Úgy látom valójában a történelem során a társakkal, – a megrendelővel, a szellemi, értelmiségi közeggel, a szűkebb és tágabb társadalmi réteggel – való viszony az, ami változik. Nyilvánvaló, hogy az építész társadalomban elfoglalt helye határozza meg, hogy milyen mértékig és hogyan tudja érvényre juttatni elképzeléseit. Az építésznek a szakmája magas fokú ismerete mellett, a társadalom legműveltebb rétegébe kell felküzdenie magát, mert csak így tudja elfogadtatni tervét, elképzeléseit.

Milyen üzenetet adna át a most felnövekő építész generációnak?

A szakma szerintem ma túlideologizált és ennél fogva több a konfliktusa más ideológiákkal és saját szakmai gyakorlatával szemben is. Ebben jobban kellene törekedni egy egyensúlyra. Fontos ez a műemlék-helyreállításoknál is, ahol egyre jobban kiszorulnak a hagyományos technológiák, anyagok, szerszámok, nem beszélve egy élő gyakorlatról, alkalmazásról. Elméleti vitákat folytatunk nagy odaadással és energiával, közben pusztulnak műemlékeink vagy a helyreállítottak „nem találják helyüket a társadalomban”. Még most is találkozunk olyan szemlélettel, mely koloncnak, a fejlődés gátjának tartja a régi épületet. Pontosan a túlideologizált szemléletből adódik, hogy ezeknek az épületeknek az integrációját az építész szakma egy része az éppen divatos mimikrik fölaggatásával képzeli megoldani.

Ha most jelentkezne újra építészhallgatónak, mi miatt választaná ismét a mi Karunkat?

Az oktatásról alkotott ismeretim és véleményem alakulásában, nyilván az átélt időszak, az 1960-as ’70-es évek fordulója, az itt szerzett tapasztalatok és élmények a meghatározóak. A szakmában eltöltött évtizedek bebizonyították, hogy annak ellenére, hogy ismeretinket állandóan gyarapítani kell, minden egyes feladat megoldása során tanulunk valami újat, mégis egy viszonylag széles és szilárd alapra van szükség ahhoz, hogy az új ismereteinket be tudjuk illeszteni abba a halmazba, amit szinte minden nap használnunk kell. Az évtizedek során az is bebizonyosodott, hogy a design mellett legalább olyan fontosak a tartószerkezeti és épületszerkezeti ismeretek, amiben a Műegyetem Építészmérnöki Kara mindig is erős volt.

A BME Építészmérnöki Karára jelentkező fiatalokat milyen további érvekkel erősítené a döntésükben?

Talán furcsának hangzik, de építész számára fontos az az épület is, ahol a tanulmányait folytatja, nap, mint nap bejárva, hallgatva az előadásokat, készítve rajzi feladatait. A Műegyetem patinás épülete, az ünnepélyek lebonyolítására is alkalmas előcsarnok, a folyosókról és lépcsőházakból föltáruló terek, mind-mind felemelő érzést keltenek a benne mozgó hallgatóknak és oktatóknak. Ezek látványa és térérzete azt sugallja, hogy jó helyen vagyunk, az építészetoktatás nemcsak a napi mérnöki feladatok ellátásra, az éppen érvényben levő előírások szerinti legkorszerűbb anyagok és technológiák alkalmazására tanít meg, hanem az ezeken jelentősen túlmutató tér- és tömegalkotó módszerekbe is megadja azt az indító töltetet, mely az építész alapvető feladata és csak rajta múlik, hogy gyarapítani és kibontakoztatni tudja-e képességeit.