Napjaink egyik legfontosabb témája a klímaváltozás, a fenntarthatóság. Ezek között egyre többször tűnnek fel utalások az ún. természetalapú megoldásokra. A Zöld Perspektíva cikksorozatunk 4. részének beszélgetőpartnerével Szigeti Ferenc Alberttel /SZF/ Alföldi György /AGY/, Szeglet Flóra és Patczai Zsigmond /ÉPK/ beszélgetett.
ÉPK / Köszöntünk, megteszed, hogy bemutatkozol az olvasóknak?
SZF / Szigeti Ferenc Albert (SZF), vagyok geográfus, humánökológus, geográfusként területfejlesztést végeztem, terület- és településfejlesztéssel foglalkozom. Emellett a Természetalapú Megoldások Magyarországi Hálózatának (TeAM HUb) vagyok a koordinátora. Tanácsadóként nemzetközi projekteket fejlesztünk, főleg városfejlesztés témakörben, de nem csak és kizárólag. Tudástranszfer pályázatokat fejlesztünk és projekteket menedzselünk például az INTERREG, a HORIZON, a LIFE vagy éppen a European Urban Initiative programokban. Tizenöt éve foglalkozunk közvetlen brüsszeli pályázatokkal, az elmúlt években egyre több az ún. „zöld infrastruktúra” pályázat, melyek keretében „zöld” innovációk kialakítása, újdonságok és gyakorlatok megismerése és alkalmazása a cél.
Az egyik projektünkben például a XII. kerületi önkormányzat Ljubljanából adaptálta a beporzóbarát kerület, városvezetés megközelítését. Minden projektben feláll egy úgynevezett stakeholder csoport, és ez az érintetti kör, civilek, vállalkozók segítik az adott jógyakorlat átvételét. Tehát mi ilyen projektekkel foglalkozunk, és nem csak városfejlesztéssel, de mindenképpen az az egyik fő fókusz.
Egyre több „zöld infrastruktúra” projekt lett a tarsolyunkban tehát és amikor egy HORIZON kezdeményezésen belül az ICLEI – /Local Governments for Sustainability/ elnevezésű nemzetközi szervezet pályázatot írt ki a természetalapú megoldások nemzeti szintű népszerűsítésére, mi is pályáztunk, mint tanácsadó cég és nyertünk. Most már két-három éve csináljuk nonprofit alapon a Természetalapú Megoldások Magyarországi Hálózatát (TeAM HUb).
Két fő feladatunk van, egyrészt a tudásmegosztás, cikkeket írunk a témában, és ezzel párhuzamosan hálózatokat (networkinget) építünk, konferenciákon, workshopokon keresztül. A leggyakrabban szakmai beszélgetéseket szervezünk, például meghívunk tájépítészeket, akik mondjuk a „Stockholm Faültetési Rendszerrel” foglalkoznak, hogy meséljék el, hogyan működik. Ezekre a beszélgetésekre elhívjuk a támogatói oldalt, a különböző irányító hatóságokat is, és így lehetőséget biztosítunk a szakmai párbeszédre.
ÉPK / Szóval melyek a természetalapú megoldások?
SZF / Akkor most megérkeztünk a természetalapú megoldások definíciójához. Szerintem ebben egyébként semmi új nincsen, csak nagyon szexin hangzik és nyilván nagyon fontos. Én a Természetvédelmi Világszövetségnek a meghatározását szeretem használni, merthogy ők találták ki ezt a „természetalapú megoldások” definíciót. Ők azt állítják, hogy a természetalapú megoldás az, amikor azzal a céllal hozunk létre, védünk vagy javítunk természetes, vagy már módosított ökoszisztémákat, hogy egyrészről növeljük a biodiverzitás sokszínűségét, másrészről égető társadalmi, gazdasági problémákra találjunk megoldást, mint például a klímaváltozás, és harmadrészt növeljük az emberiség ellenálló képességét is.
ÉPK / Mit jelenthet mindez például egy fővárosban?
SZF / Városokban tipikusan ilyen megoldás a zöldtető, a zöldfal, vagy a biológiailag sokszínű parkfenntartás. De ezek amúgy nem csak városi eszközök lehetnek, nem egy városi kategóriáról beszélünk. Magyarországon talán a legfontosabb természetalapú megoldásokat érintő kérdés a vízmegtartás, a BME is elég sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ez sem új keletű dolog, már sok évtizede mondják az ökológusok, hogy az országban decentralizáltan víztesteket kellene létrehozni a tájban, elsősorban a folyókat kísérő mélyártereken, merthogy a folyószabályozásokkal elvágtuk a talajvíz utánpótlást a folyóktól, s ennek fontos szerepe van az Alföld szárazodásában. A 2022-es rekordszáraz év is jelezte a probléma nagyságát. A talajvízszint már másfél évszázada csökken az Alföldön, csak ez most nagyon drasztikus lett.
Az ökológusok vizes élőhelyekben gondolkoznak, a nemzeti parkok évtizedek óta állítanak helyre vizesélőhelyeket. Csak ott az a cél, hogy az élővilág újra birtokba vegye az egykori vizesélőhelyeket. Most viszont sokkal fontosabb a másik oldala az éremnek, hogy például a vizesélőhelyek mennyi szenet kötnek meg – brutálisan sokat –, vagy, hogy ebben az esetben mondjuk a víztest a talajvíz utánpótlását biztosítaná. És ugye ez az az ökoszisztéma szolgáltatás, ami segítene az emberiségnek, és ha létrejönne sok ilyen kis víztest, akkor azt az élővilág is boldogan fogadná. Tehát egyszerre jó a biodiverzitásnak és egyszerre ökoszisztéma szolgáltatás a társadalom számára.
És ugyanez igaz a zöldtetőre is, ott sem feltétlenül az a cél, hogy a beporzók boldogok legyenek, hanem – és ez már sokkal inkább építészeti téma – segít a hőszigetelésben, növeli a tető élettartamát, és ezen felül csapadékot fog meg, hűti a városi klímát, és persze bizonyos beporzók is jól érzik magukat rajta.
ÉPK / Az lenne a következő kérdésünk, hogy ezek a fogalmak – klímaváltozás, fenntarthatóság, természetalapú megoldások, biodiverzitás – nagyon sokszor összekeverednek. Ezeket picit szét tudjuk szálazni? Illetve, nagyon sok helyen azt lehet olvasni, hogy „nature restoration”, a természet helyreállítása – ezt hogy képzeljük el? Milyen lehetőségek, illetve milyen jó gyakorlatok léteznek ezekben a témákban?
SZF / Ami a szétszálazást illeti, talán az lehet a vezérfonal, hogy az ökológiai válság önmagában egy nagy, komplex fogalom, és azon belül van a klímaválság (globális klímaváltozás), a biológiai sokszínűség eltűnése, illetve degradációja, és még sok minden más globális probléma. Például a légszennyezés, amely egyben jelentős mértékben városi probléma is, vagy a talaj degradációja. Ez utóbbiról nagyon kevés szó esik sajnos, pedig elég sarkalatos dolog. Azért hívják ökológiai válságnak, mert sok tényezőből áll össze.
ÉPK / Hogyan segíti egyik a másikat? Mi a képzésünkben, a fenntarthatósággal kapcsolatban már eljutottunk odáig, hogy elementáris mennyiségű hőszigetelést használunk a homlokzatokra. Most már kiírjuk a kollégáknak, hogy a megújuló energiát – ami a rendeletben benne van -, 25 százalékban kell tartalmazni az új házakra. Háromrétegű ablakokat, napelemeket tervezünk be, tehát főleg technológiai oldalról közelítünk, ez óhatatlanul segíti a természetalapú megoldásokat? Én főleg várostervezést tanítok, ott a klímaváltozásban nyilván a közlekedési módok megváltozása is szempont, vagy nagyobb léptékben az esőmegtartás, amit te is mondtál, és hogy a területfelhasználás során milyen a hasznosítása az adott területnek, és ez gyorsítja vagy lassítja az esővíz lefolyást stb. Ilyen témák már előkerülnek, de ha fenntarthatósággal foglalkozunk, akkor vajon ezekkel a témákkal segítjük is azt?
SZF / Igen. New York vízbázis védelme jutott eszembe most példaként, mint ilyen nagyléptékű természetalapú megoldás. A pontos részleteket nem tudom, de New Yorkban nem építettek egy hatalmas víztisztító berendezést az elmúlt évtizedekben, mert a város tágabb környékén a kőzetek kiválóan megszűrik a vizet, és a szűrt vizet isszák. A város viszont úgy próbálja meg ezt fenntartani, hogy ezen a vízbázis védelemmel ellátott területen elég komolyan korlátozza a mezőgazdaságot, és ezáltal segíti tisztán tartani a vizet. Ez ugye azért természetalapú megoldás, mert végül is megpróbálja megőrizni azt az ökoszisztémát, amely tiszta vizet nyújt. A vizesélőhelyek helyreállítása mellett a nagyobb léptékű élőhely-rekonstrukcióra további példa a mangroveerdő visszatelepítése ott, ahol a tengervízszint emelkedése komoly fenyegető tényező.
De természetalapú megoldás az erdészetben a köznyelvben tarvágásként ismert metódus helyett alkalmazott ún. örökerdő-gazdálkodás (vagy folyamatos erdőborítás melletti gazdálkodás) is. Régen ezt úgy hívták, hogy szálaló erdőgazdálkodás, amikor is egy-két-három fát vettek csak ki, lékeket vágtak az erdőbe, de megmaradt az erdőborítottság, a mikroklíma, a talaj és az élővilág is. Tehát nem az erdőgazdálkodás megszüntetése a cél, hanem fenntarthatóbb kezelése.
A fenntarthatóság nagyobb bugyor, mint a természetalapú megoldások, hiszen abban az energiahatékonyság is benne van például, a természetalapú megoldásban viszont csak az van benne, amikor kvázi a természetet hívjuk segítségül. Például – az épületeknél maradva -, a napelem nem természetalapú megoldás, de hasznos, a zöldtető azonban természetalapú megoldás.
ÉPK / Milyen kompromisszumokkal jár ez az egész? Azt lehet gondolni, hogy ezen megoldások bevezetése, legalábbis az első körben a legrövidebb távú gazdasági érdekeket nem szolgálják. Ha összességében hosszú távon nézzük, akkor viszont gazdaságilag és környezetileg is kifizetődő a dolog, még ha a jelenben, a közeljövőben, a szűk időtávlatban nem is az. A változásoktól való félelem is lassítja a bevezetés folyamatát?
SZF / Ez az egyik legfontosabb kérdés egyébként. Erről szól nagyon sok EU-s projektünk. Azt hiszem, a második kérdés a kulcs, amit mondtál, az emberek kulturális tudása, háttere, a tévhitek. Például a méhlegelők kérdését az újságokban lehet követni, mégis sokan teljesen félreértik bevezetésük szükségességét. Maga a városi méhlegelő kifejezés is félrevezető, használjuk helyette inkább a vadvirágos rétet, mert a városi méhlegelőn csak tudatosan vetett virágokat találunk, a vadvirágos réten pedig max. felülvetéssel növeljük a biodiverzitást. A haszna ugyanakkor mindkettőnek eléggé evidens, csak nehéz túllépni a „gazos” kulturális kliséjén, meg a parlagfű kérdéskörén, ami egyébként beállt zárt gyepben nem tud megjelenni. Kevesebb szó esik arról, hogy a városi vadvirágos rét szabályozza a mikroklímát. Ha az ember járja a természetet, és kimegy hajnalban egy rétre – a városon kívül -, akkor jól érezhető, hogy sokkal hidegebb van, mint az erdőben. A városban is ez történik: nappal jobban felmelegszik egy ilyen vadvirágos rét, de este meg jobban kihűl, mert nincs ott a lombozat, és így beindulhat a légmozgás. Tehát ez a sztori se csak a cuki méhecskékről szól, meg a többi beporzóról, hanem a városklímáról is, amely a hőhullámok idején egyre fontosabb kérdés. Csak nagyon nehéz átlendülni azon a kulturális faktoron, hogy az „ollóval nyírt szépségű” mezőnél „szebb” és főleg hasznosabb és természetesebb a „méhlegelő”. Nehéz az emberek kulturális gondolkodását átalakítani.
Veszprém volt az első hazai város, 2015 óta próbálkozik a városi vadvirágos rétek elterjesztésével. És nem a szép belvárosban, hanem a Haszkovóban, a Jutasi úti lakótelepen kezdte a folyamatot. Most már ott tartanak, hogy a lakosok maguk kérik, legyen ilyen vadvirágos rét a házuk előtt, mert ugye egy lakótelepen iszonyúan sok az alulhasznosított zöldfelület, közterület. Tehát nagyon sok olyan terület van, ahol nincs kutyasétáltatás, nincs piknik, semmi nincs igazából, levágjuk a füvet, iszonyú drágán, de teljesen feleslegesen. Persze ehhez is szükséges egy-két-három év, de most már nagyon szép vadvirágos foltok vannak. A lakókat természetesen táblákon tájékoztatták/tájékoztatják folyamatosan, mert a kommunikáció, az edukáció rendkívül fontos. De most már a lakók kérik külön ezt a megoldást, már ki sem kell táblázni.
Veszprémben ezzel a típusú parkfenntartással általánosságban véve, azt hiszem 20 százalékos költségcsökkentéssel számolnak. De nem a pénzről szól ez alapvetően. A Természetvédelmi Világszövetség az EU-val összhangban azt mondja, hogy a párizsi klímacélok egyharmadát lehetne elég gyorsan elérni a természetalapú megoldások széleskörű használatával, és ezek közben sok esetben olcsóbbak is. Az ICLEI vonatkozó honlapján (Network Nature) van egy esettanulmány a dán Aarhus városáról, ahol az utcai csapadékvíz elvezetését vizes élőhelyeket kialakítva oldották meg, sokkal olcsóbban, mint ha mesterséges ciszternákat, tározókat építettek volna. Nyilván egyszeri befektetésként egy zöldtető is drága, de ha hozzávesszük azt, hogy a födémet is óvja, akkor együttesen hosszú távon megéri.
A hosszú távú költséghatékonyság viszonylag egyértelmű, a rövid távú sok tényezőtől függ. Sok száz víztest kialakítása az úgynevezett mélyártereken valószínűleg jóval olcsóbb, mint egy, vagy több óriási tározónak a költsége, persze ez is nagy szervezést, földmunkát igényel
AGY / Hallgatóink csináltak egy pályázatot arról, hogy lehetne a Nagykörút helyére egy nyílt felületű csatornát tervezni. Építenénk egy víztestet, ami összegyűjti az 5-6-7-8. kerületből az összes csapadékvizet. Ezután beszéltünk az Építőmérnöki Karon a kollégákkal erről, ők mondták, hogy magyar klimatikus viszonyok között nyíltvízként nagyon nehezen maradna meg, a dán és vagy az angol klíma megfelelőbb erre?
SZF / De hol lett volna maga a víztest?
AGY / A villamos helyett.
SZF / Ja, értem.
ÉPK / Szerintem iszonyúan fontos, hogy megpróbáljuk a tanításba is beépíteni a vízmegtartást és más természetes megoldásokat is. A szervezetfejlesztésben és a kultúraváltozásban óriási az ellenállás kulturális és társadalmi színtéren, mert nehezen tudunk hosszú távú eredményekben gondolkodni, inkább csak rövid távban, talán ennek a mentalitásnak a megtanítása is a munka része, a mi munkánk része kell, hogy az alapvetően hosszú távú gondolkodás igénye.
SZF / Erre szerintem a legfontosabb eszköz, és egyben az, amivel a városok a legjobban küzdenek, és nem csak Magyarországon, a lakosság érzékenyítése, bevonása. Tavaly nyáron fogadta el az EU a természet-helyreállítási törvényt (Nature Restoration Law). Történelmi léptékű dolog, hogy van egy ilyen. Ez a törvény azt írja elő – többek között -, hogy növelni kell a természetvédelmi területeket az EU minden tagországában. Például, a folyókat vissza kellene vadítani, pont ugyanazzal a céllal, ami itt az Alföldön is téma, hogy teret kell adni a természetnek, mert máshogy ez a klímaharc nem nagyon fog menni.
Az egyik legtöbbet vitát kiváltó pont a tőzegmohalápok kérdése volt, ami Magyarországot ugyan nem annyira érinti, de nagyon jó példa a természetalapú megoldások erejének szemléltetésére. A tőzegmohalápok restaurációja azért fontos, mert a Föld felületének mindösszesen 2-3 százalékát borító tőzegmohalápok szénmegkötő kapacitása kétszerese az összes erdőnek a Földön. Ez egy brutális szám, csak hát mezőgazdasági érdekek is jelen vannak, így nem ment át az üzenet száz százalékban, de ez jó példa a természetalapú megoldások fontosságára és hogy ezek az élőhelyek ne legyenek teljesen beszántva.
ÉPK / A kultúrafejlesztésben vagy akár kommunikációs szinten mik voltak azok a régóta futó projektjeitek, vagy akár nagy eredményeitek, amelyek sikeresek voltak?
SZF / Magyarországon városi léptékben szerintem az egyik úttörő, a már emlegetett Hegyvidéki Önkormányzat (XII. kerület). Ott volt először Magyarországon olyan szabályozás, hogy új építésű lapostetőknél kötelező zöldtetőt használni. Ezt azóta elkezdték már követni máshol is. Bázelben – ami egy időben Európa „Zöldtető Fővárosa” volt lakosságarányosan – már a ’90-es évek óta fut ez. Egy egyszerű, extenzív zöldtető a csapadékvíznek akár 70-80 százalékát is meg tudja fogni.
A párbeszéd a 12.kerületben is kivívásokkal teli kérdés, mint mindenütt máshol is. A kerületben van egy hely az Istenhegyi úton, a Városi kaszáló, ami egy olyan terület, ahol állítólag sosem volt épület. Nem volt hivatalosan park soha, egy ottmaradt zöldfelület, rézsű, de évtizedeken át kutyasétáltatásra használták. Egy helyi botanikus kezdeményezésére az a cél körvonalazódott, hogy ezen a területen magszórással természetközeli gyepfelületet alakítsunk ki. A lakosság tájékoztatására ott is kikerült egy tábla, és azt hiszem, szórólapozás is volt a környékbeli házaknál, ez ebben az esetben jól működött. Viszont kicsit feljebb, az Orbán téren, a Fővárosi Vízművek telephelyén elmaradt a megfelelő kommunikáció. Ez egy elkerített terület, ahova nem lehet bemenni, lehetne ott is vadvirágos rét, de hát ők kaszáltak hatszor egy évben. Hatalmas, ugyanakkor egyszerű eredmény, hogy a Fővárosi Vízművek ma már egész Budapesten átvette az először az Orbán téren kialakított beporzóbarát gyakorlatot (természetvédelmi célú kaszálás a vegetációs időszak végén).. De ott például ezt nem kommunikálták megfelelően, és jött is a panaszáradat. Azt azért fontos látni, hogy egy ilyen megmaradt zöldterületnek az átállítása nem egy, hanem mondjuk két-három év.
De visszatérve a kérdésre, azért nehéz megválaszolni, mert mi nem feltétlenül konkrét projekteket csinálunk, mi a városhálózatokat (projekteket) menedzseljük. Abban tényleg elég sokféle példa van. Például a lakossági érzékenyítésre szerintem pont a biodiverzitás egy nagyon jó eszköz.
A San Franciscó-i és Los Angeles-i egyetemek például pár éve kezdeményezték – City Nature Challenge (CNC) -, hogy csinálnak egy úgynevezett bioblitz eseményt. Ez azt jelenti, hogy egy hétvégére meghívják a lakosokat, iskolásokat, felnőtteket, civil szervezeteket. Van egy applikációjuk, aminek a segítségével az adott, előre kiválasztott helyszínen a lakossággal közösen történik a fajok meghatározása, verseny és játékosítás keretében. Szerintem az ilyen típusú események egészen jók lehetnek abban, hogy az emberek hozzáállását megváltoztassa, és egy kicsit segítsen jobban megérteni annak fontosságát, hogy biodiverz városi gyep, még ha gazosnak is tűnik, vagy a szúnyog kérdésben, hogy ha esőkertek lesznek, akkor szúnyog is lesz, de azt karbantartó ökoszisztéma is.
A természetalapú megoldások Magyarországon új téma. Itthon van több nemzeti park is, ahol évtizedek óta hoznak létre vizesélőhelyeket, és monitorozzák, hogy hány faj jelent ott meg. Az, hogy az újonnan létrehozott élőhelyeknek mekkora lehet a szénmegkötése – viszont egy új téma. Szerintem nagyon fontos a városi mikroklíma is. A fák ültetésének jótékony hatása, ökoszisztéma szolgáltatása köztudott, de ott vannak még a tavak és víztestek, amelyek hűtő hatása is nagyon fontos. Azt szokták mondani, hogy a városi hőszigethatás általánosságban véve 2-3 fok, de például pont Budapesten, ahol a belvárosban kvázi nincs zöldfelület, vagy legalábbis nagyon alacsony a mutató, akár 10 fok is lehet időszakonként, mondjuk a Normafa és az Erzsébetváros közepe között, egy forró napon.
A vízmegtartás témakörben nagyon szeretjük példaként említeni a LIFE-MICACC projektet. A Belügyminisztérium vezetésével ez a projekt a kistelepülési vízmegtartással foglalkozik, öt különböző típusú területet bevonva. Az egyik település Püspökszilágy, amely a dombvidéki vízmegtartás mintatelepülése lett (a villámárvizek okoztak nagy gondot). Ők alapvetően hét rönkgátat helyeztek ki és egy oldaltározót építettek, hogy a falu fölött található erdők, mezőgazdasági területek felől lezúduló víz és sár által okozott komoly károkat megszüntessék. Amellett, hogy a károk megszűntek, az oldaltározó a település alatt megemelte és magas szinten stabilizálta a talajvíz szintjét, amely pedig az aszályban egy komoly tényező.
De arra, hogy ez mennyire komplex rendszer, jó példa, amit most olvastam egy tanulmányban: Barcelonában, ahol évek óta szárazság van, az ivóvíz hatalmas víztározókból származik. Azt figyelték meg, hogy a város fölött található víztározókban csökkent a vízszint, és azt találták, hogy bizony erdőt kell irtani ahhoz, hogy valamelyest növekedjen a vízszint. Ugyanis a tározók környékén telepített kiskerteket már felhagyták és egész hegyoldalak erdősültek be, és a megnövekedett zöldtömeg több vizet használt fel, kevesebb jutott a tározókba.
Ez is jó példa arra, hogy a tájépítészeknek, építészeknek, különböző mérnököknek, területfejlesztéssel foglalkozó ökológusoknak egy asztalhoz kell mostanság ülnie, települési szinten is, hogy ezeket a természetalapú megoldásokat megtervezhessék.
ÉPK / Azt mondhatjuk tehát akkor, hogy minden természetalapú megoldás segít a klímaválság ellen, de nem mindegyik fenntartható? Mint építészek, hogy találjuk meg ezekben a komplex rendszerekben és természetalapú megoldásokban a helyünket? Milyen lehetőségei vannak, építészeknek?
SZF / Én nem vagyok építész, de a zöldtetők, zöldhomlokzatok kialakítása azért építészeti kérdés is. Továbbá ott van a kenderbeton, és szalmabála-ház, ezek például szigorúan véve nem természetalapú megoldások, , hanem fenntartható építészet. Ezeknek a technológiáknak szerintem 100 százalékkal kellene növekednie, és ez már egy építészeti kérdés.
Hogy miért nem terjed, az egy másik kérdés, én erre a válasz minden bizonnyal sokrétű, érint olyan kérdéseket is, hogy milyen és mekkora házat tartunk szépnek. Egyébként meg humánökológusként azt gondolom, hogy a hívószó az ökolokalizmus. Mindenben ökotudatosan és lokálisan kellene cselekedni, ahogy közlekedünk, ahogy és ahol vásárolunk, ha elmegyünk nyaralni, akkor ne messzire menjünk, szóval ez az a hívószó, ami mindenre ráhúzható. Persze nagyon nehéz megvalósítani, s a fenntarthatóság nagyon sokszor megkapja azt a nem valós kritikát, hogy ugye ősemberré kellene válnunk ahhoz, hogy valóban fenntarthatóan tudjunk élni, de igazából csak helyben kellene jól fogyasztani.
ÉPK / Azok, akik nem építészek, és nem ezeken a már felsorolt szakterületeken dolgoznak, hol tudnak tájékozódni ezekről a természetalapú megoldásokról? Mert valahogy az utcán ezek nem jönnek szembe. Erre nincs valami terv, hogyan lehet a lakosság felé jobban kommunikálni? Vagy ez kinek a feladata?
SZF / Szerintem mindenkinek. Abban igazad van abszolút, hogy erről keveset lehet olvasni. De van pár jó példa. Vannak azért, akik például főtájépítész pozícióban hangsúlyozzák, hogy például a Mocsárosdűlő nem csak azért jó, mert él ott védett növény, hanem a városi klíma miatt is, tehát kiemeli az úgynevezett ökoszisztéma szolgáltatásokat is. Mi a TeAM HUb-on keresztül próbáljuk tenni a magunk dolgát. Ha már szóba jött a Mocsárosdűlő, mostanában tájépítészek, ökológusok hódokat és hódökoszisztémákat vizsgálnak. Merthogy a hód egyébként Magyarországon is pont ugyanazt csinálja, amit az összes ökológus ajánl. Gátat épít, és mocsarakat hoz létre, szóról szóra ugyanazt csinálja, amit az ökológusok javasolnak. Persze szegény nem tehet róla, hogy néha ezt rossz helyen teszi, de sok helyen meg mégis jó helyen csinálja, és ott hagyják is kibontakozni.
Én most Dunaújvárossal dolgozom egy projektben. Dunaújváros egy építészetileg „erős” hely, de kevesen tudják, hogy egyben a legzöldebb megyei jogú város. Ugyanakkor a lakók sokszor nyűgnek tekintik a zöldet. Ha hull a falevél, egyből csörögnek az önkormányzatnak, hogy össze kell söpörni, vagy ha potyog az eper a megmaradt eperfákról. Szerintem egyből máshogy látná egy lakos a város zöldfelületeit, ha tudná, hogy például mennyi a forintban kifejezett értéke az ablak előtt álló fának. Oké, ez egy közelítő érték, de lehet, hogy máshogy nézne rá. A természetvédelmi szakemberek nem szeretik egyébként a forintosítást, de ilyen helyzetekben azt gondolom, hogy igenis hasznos tud lenni. Én múltkor kiszámoltam egy applikációval a Normafán egy 150 éves bükk értékét, azt hiszem 90 millió forint volt. Ezek mögött a számítások mögött egyébként komplex számítás van és figyelembe veszik az ökoszisztéma szolgáltatásokat. Londonban van egy Urban Tree Festival nevezetű közösségi fesztivál, amihez hasonlót szeretnénk a dunaújvárosi projektben is megvalósítani. Kicsit olyan módon, mint a Budapest 100, hogy önkéntesek arra a hétvégére kvázi örökbe fogadnak egy jelentős fát, vagy parkot, és nemcsak az ökológia témát érintenénk, hanem például mitológiai és irodalmi vonatkozásokat is. Ezt Budapesten is jól meg lehetne csinálni.
ÉPK / Nekem a jövőképpel kapcsolatosan lenne egy kérdésem. Ezekben a természetalapú megoldásokban pont ez az ökoszisztéma építés az, amibe valahogy nekünk embereknek is bele kell kapcsolódni, bele kell kapcsolódnia a technológiának, az építészetnek is. Mi az a jövőkép, elképzelés – mondjuk egy városban – ami megoldás lehet, vagy ahol ezek össze tudnak érni?
SZF / Erre nagyon szubjektíven tudok válaszolni, a humánökológus énem azt mondja, hogy például miért lakunk ekkora lakásokban? Számomra ez például fura, hogy ekkorák épülnek, és ez a standard, de ez sokkal inkább egy kulturális dolog, pl. státuszszimbólum. Nekem az lenne nagyon szimpatikus, amit látok egyfajta vészkapu megoldásként Nyugat Európában, ahol a lakásárak elszálltak, Hollandiában meg Dániában láttam ilyet, hogy külvárosokban diákok felhúztak konténerházakat, egy telken kettőt-hármat, ez egyfajta cohousing, külön élnek, de közösködnek is, esetleg kertészkednek is egy kicsit, bejárnak az egyetemre, vagy már dolgozni. Számomra ez például sokkal emberibb léptékű megoldás, amiben egy közösségi kert teret kaphat például.
ÉPK / A cohousing-ok Magyarországon is organikus módon kezdenek el kinőni a városi szövetből, például hallgatók nagyobb lakásokat közösen bérelnek együtt. De úgy látom, Magyarországon a fenntartható finanszírozási keretek megvalósítása nagyon nehéz.
ÉPK / Hol lehet a ti kezdeményezéseteikhez csatlakozni vagy lehet-e? Akár a hallgatóinknak, vagy bárkinek, akinek ehhez kedve lenne? Vagy, hogy lehet-e oktatásba bevonni valamit tőletek?
SZF / A TeAM HUb-hoz (Természet-Alapú Megoldások Magyarországi Hálózata) lehet csatlakozni, de van Facebook, Linkedin, meg honlap is, és ezeken a felületeken mindenről lehet tájékozódni.
ÉPK / Köszönjük a beszélgetést!
Az illusztrációk a „Biodiversity-positive Design in Urban Areas with NBS” című 3 részes rövid információs kiadványából látható részletek.
Design brief 1
Design brief 2
Design brief 3
