Interjúsorozatunkban az Építészmérnöki Kar elmúlt évtizedeiben végzett hallgatói mesélnek pályafutásukról, szakmai karrierjükről, egyetemi éveikről, a karon töltött időről, arról, hogy mit jelent nekik az építészet, és nem utolsó sorban megosztják üzeneteiket a jövő generációival.
Káldi Gyula 1974-ben végzett aranydiplomás építészmérnök.
Röviden és egy mondatban összefoglalva: egész életemben a műemlékvédelemért dolgoztam, annak szeretete hatotta át pályámat. Diplomám megszerzése után egy évig az akkor még Országos Műemléki Felügyelőség néven működő intézet kivitelezési osztályán tevékenykedtem, onnan kerültem át a tervezési osztályra. Itt sokáig segédmunkatárs voltam, azaz rajzoltam. A 80-as évek közepén kaptam meg első önálló tervezési munkáimat, majd 90-től kezdve már csak terveztem. 2000-től osztályvezető, majd főosztályvezető lettem a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál, ahol a határon túli magyar vonatkozású műemlékeket gondoztuk. Tagja voltam az országos, a szentendrei, az Építészettörténet Tanszék diplomabíráló, a XII. kerületi, a műemlékvédelmi tervtanácsoknak is. Egy perióduson át, mint az építészeti zsűri tagja az NKA-nak is dolgoztam. Nyugdíjazásom után 2012-től a Teleki László Alapítványnál, a határon túli magyar vonatkozású műemlékek helyreállításánál vontak be szakértőnek. Mai napig tagja vagyok az Alapítvány kuratóriumának.
Munkásságomat Forster Gyula-díjjal, A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel, Pro Architectura-díjjal, Granasztói György-díjjal, Palatinus-díjjal, A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével ismerték el. Mindezek mellett édesapám szülőhelyének, Keléd községének díszpolgára is vagyok.
Szakmai munkásságom legfontosabb lépéseinek a következőket tartom: tervező építésze voltam a Jáki bencés apátság és apáti, valamint a mellettük álló Szent Jakab kápolna helyreállításának. A budapesti terézvárosi templom külső homlokaztának, – a borsi Rákóczi-várkastély, – valamint a gyulafehérvári püspöki palota és székesegyház helyreállításának szakértése szintén szívemnek kedves munkáim.
Várallyay Réka kolléganőm társzerzőségével egy könyvem is megjelent, amelynek címe: „Útmutató épített és tárgyi örökségünk megóvásához”, témájában az épített műemléki örökség állagmegóvási lehetőségeit mutatja be. Számos publikációm jelent meg a Műemlékvédelem című folyóiratban és sok más orgánumban is. Passzióból foglalkoztam a rotundák szerkesztésével is.
Hogy miért lettem műemlékes, arra egy nagyon prózai válaszom van. Egészen az egyetemig, sőt még annak végzése alatt sem tudtam eldönteni, hogy a matematikát vagy a humán tárgyakat szeretem-e jobban. Mivel a műemlékvédelem meglátásom szerint mind a két tudományágat használja, sőt, az építészeten belül számomra a leginkább „humán” szakterületnek tűnt, ezért esett rá a választásom.
A magyar műemlékek közül számomra legkedvesebb a jáki apátság és rotunda épületegyüttese, mert egész egyszerűen lenyűgöz a történetisége és mindig is csodáltam a középkori oszlopait, boltozatait.
Másodikként a Vas megyei Nagygeresdi római katolikus templomot, egy későgótikus emlékünket említeném, amelyen olyan sokat dolgoztam, hogy szívemhez nőtt. Végül a Zala megyei kallósdi kerek templomot (Szent Anna rotundát) nevezném meg, amely a község temetőjében áll, és a legtöbb jellegzetes középkori elemet magán hordozza, valamint építészetileg arányosan kiszerkeszthető is, amit óriási dolognak tartok.
Mindig is büszkeséggel töltött el, hogy a Műegyetemen végeztem, úgy érzem enélkül nem lehettem volna műemlékes építész sem. Már az egyetem alatt megbizonyosodtam arról, hogy a személyiségemhez leginkább illő pályát választottam, így váltam tagjává az Építészettörténeti Tanszék tudományos diákkörének. Az itt tanultak nagyon hamar felkeltették az érdeklődésemet és a műemlékvédelem felé sodortak. Az, hogy az Építészmérnöki Karon megismerhettem az építészet világát, személyiségemnek a valóság szeretetét és annak törvényszerűségeit adta /az élet minden területén/, amiért a mai napig hálás vagyok.
Műegyetemi éveimre szeretettel gondolok vissza, sok szép emlékem van. Életre szóló barátságokat kötöttem az egyetem falai között. Hálás vagyok értük. Vannak vidám történeteim is. Mindig mosolyogva jut eszembe például az, hogy néha egy-egy oktatót a félkész, vagy kissé elnagyolt rajzaimmal, de annál határozottabb érveimmel sikerült meggyőznöm arról, hogy jó jegyet adjanak. Szívmelengető emlékem az is, ahogy diplomaosztó előtt csoporttársaimmal éjjel az egyetem kihalt folyosóin biciklizünk.
Kedves tanáraim a következők voltak: Szendrői Jenő, aki az ipari építészetet tanította, dr. Hajnóczy Gyula, dr. Szentkirályi Zoltán és dr. Istvánffi Gyula, akik pedig az Építészettörténeti Tanszéken tartottak remek előadásokat. Ma már fogalomnak számítanak a szakmában, életre szóló élmény, hogy tanítványuk lehettem. Az egyetemen az építészettörténet órákat és az ipari építészet formakincse órákat szerettem a legjobban. Néha persze a tanulás nem volt könnyű. Mivel feltétlenül építész szerettem volna lenni, ezért szükség volt a kitartásomra a nehéz vizsgáknál és helyzetekben. Ez adta a motivációt arra nézve is, hogy ne hanyagoljam el a tanulást, hogy ne akarjak elszakadni attól a számomra nagyon kedves évfolyamtól, amelybe jártam.
Az egyetemen tanultak közül számomra a leghasznosabb tudás – amire mai napig támaszkodom – az arányérzék és a statikai helyzetek kezelése, illetve a kreativitás bátor használata. Véleményem szerint az egyetem alaptapasztalata az együttműködés. A csoportmunka szakmánkban a későbbiekben is elengedhetetlenül fontos. A közös gondolkozás alapja a beszélgetés, amelyre nagy szükség van az élet minden területén. Vitruviussal értek egyet, aki úgy tartotta, hogy az építésznek mindenhez értenie kell egy kicsit, tehát jó hallgatóságnak, nyitott beszélgetőpartnernek is kell lennie.
Meggyőződésem, hogy a kultúra és a művészetek ismerete nagy szerepet játszik abban, hogy jók legyünk szakmánkban. A következő anekdota jut erről eszembe: egyszer a fáma szerint az angol hadügyminiszter a háborús években megkérdezte Churchillt, hogy nem kéne-e befagyasztani a kultúrára szánt támogatást, hiszen spórolni kéne, mire Churchill visszakérdezett: akkor minek az egész háború?
A szakma – indulásom idejéhez képest – sokat változott, mind a gondolkozásban, mind a feldolgozásban, kivitelezésben. A gondolkozásbeli változások persze talán fontosabbak. Meglátásom szerint az idő kerekét az építészetben csak nagyon korlátozottan lehet visszaforgatni, érdeklődve figyelem, hogy ennek ellenpéldáit látom mostanában megvalósulni.
Az építészszakmához véleményem szerint a legfontosabb tulajdonságok a következőek: alázat, szaktudás és alkalmazkodási képesség, mert ezek nélkül nincs jó építészet (lásd például megrendelői akarat elfogadása, környezetbe helyezés, történetiség tisztelete stb.) Szakterületem miatt azt vallom, hogy egy építész feladata a mai világban a történetiség megmutatása, a folyamatok feltárása, mert a földön mindig emberek éltek és így, ezek megmutatásával folytonosságot tudunk teremteni a múlttal-jelennel-jövővel.
A mai generációnak azt üzenem, hogy tartsák szem előtt, hogy az építész szakmát választva nagy a felelősségük, hiszen maradandó és akár örökre is látható az, amit létrehoznak. Ez pedig kötelezettséget jelent a közösség felé, amelynek dolgoznak.
