A Zöld Perspektíva cikksorozatunk 2. részében Dr. Mándoki Réka mesél a fenntartható lakásépítés oktatásról a Lakóépülettervezési Tanszéken. Az illusztrációk a Fenntartható Lakóhelyek Műhely hallgatóinak munkáiból láthatók.
A fenntartható lakásépítés oktatása a BME ÉPK Lakóépülettervezési Tanszékén
Dr. Mándoki Réka
A hallgatók a BME Építészmérnöki Karán már az első évben találkoznak a fenntartható fejlődés alapelveivel a Lakóépülettervezési Tanszék Fenntartható Lakóhelyek Műhelyének előadásain. A fenntartható lakóhelyekről szóló előadásunkon keresztül a jövendőbeli szakmájuk aspektusából is megismerkedhetnek a globális környezeti problémákkal, és az ezek kezelésére létrehozott nemzetközi egyezményekkel. Emellett valós épület példákon keresztül beleláthatnak azokba az építészeti stratégiákba, amiket majd saját praxisukba beépítve ők is hozzájárulhatnak az ENSZ által kitűzött Fenntartható Fejlődési Célokhoz.
Garrett Hardin 1968-as „A Közlegelők Tragédiája” című cikke jól leírja azokat a komplex fenntarthatósági problémákat, amik az önérdek és a közérdek konfliktusából erednek. A közlegelő addig működik jól, amíg mindenki betartja a közösen megállapított szabályokat. A szereplők számára azonban bármely időpontban, rövidtávon jobban megéri a szabályoktól eltérni, mint betartani őket. A szabályokat betartó szereplők számára eleinte alig, viszont később gyorsuló ütemben romlik a helyzet, végső soron pedig a normáktól eltérően viselkedő szereplők saját maguknak is ártanak. A közlegelők tragédiáját látjuk a való életben megjelenni a környezetszennyezés, az óceánok túlhalászása és a széndioxid kibocsátás kapcsán is. A példázat bemutatja, hogy a fenntarthatóság nem pusztán egy környezeti problémára adott válasz kell legyen, hanem a mögöttes komplex gazdasági és társadalmi folyamatokat is kezelni szükséges.
Fontos kiemelni, hogy amikor fenntarthatóságról beszélünk, mindig a fenntartható fejlődést értjük ezen. Talán senki nem vitatná, hogy Földünk egyensúlyához a legközelebb akkor kerülnénk, ha feladnánk a megszokott komfortszintünket és lemondanánk a repülésről, a személygépjármű-használatról, a műanyag termékekről és újra vályogházakban élnénk. Ez a lehetőség azonban össztársadalmi szinten valójában sosem vetődik fel a jelenlegi életvitelünk reális alternatívájaként. Ehelyett a fejlődésbe előre menekülve hiszünk abban, hogy majd a jövő technológiái megoldják a jelen problémáit úgy, hogy közben nem kreálnak új, hasonlóan súlyos problémákat.
A világ országai a különböző nemzetközi egyezmények segítségével igyekeznek gátat szabni a közérdektől eltérő, rövidtávú önérdekeket szolgáló folyamatoknak. Ugyanakkor, míg az ózonréteg elvékonyodásának megállítására létrejött Montreali Egyezmény esetében például relatíve kevés szereplőnek kellett együttműködnie és konszenzusra jutnia, addig a globális felmelegedés kezelésére létrehozott Párizsi Megállapodás kapcsán sokkal nehezebb a helyzet. Komplett iparágak és országok épültek a ma már inkább károsnak tartott kőolaj és földgáz kitermelésre, míg a fejlett országok fogyasztói társadalmai élvezik és alapvetőnek tartják azt a komfortszintet, amit az utóbbi évtizedekben megszoktak. Egy ilyen helyzeten nagyon nehéz változtatni és sok különböző stratégiára van szükség, hogy a negatív környezeti folyamatok mérsékelhetőek vagy visszafordíthatóak legyenek.
Az építőiparban azt látjuk, hogy a fenntartható törekvések eléréséhez olyan épületekre van szükségünk, amelyeknek kicsi az ökológiai lábnyoma és sokáig használatban vannak. Az ökológiai lábnyom csökkentéséhez az épület teljes élettartama alatt (az építésétől kezdve az üzemeltetésen át egészen a bontásáig) igyekeznünk kell az épület energiafelhasználását minimalizálni. Ennek érdekében egyfelől építhetünk kis erőműveket, amik energiát termelnek, például azzal, hogy megújuló energiát hasznosítanak, miközben vastag hőszigeteléssel védekeznek a hőveszteséggel szemben. Másfelől megpróbálhatunk természetes anyagokból építeni és minimalizálni a gépészeti rendszerek számát, például olyan épületeket hozva létre, amik átszellőztethetőek és nagy hőtároló tömegű falazataikkal képesek megfelelő komfortot nyújtani a bennük lakók számára.
Az ökológiai lábnyom csökkentésére egy másik stratégia, ha kevesebbet építünk, például azáltal, hogy a meglévő épületeket felhasználjuk, rehabilitáljuk; optimalizált épületszerkezeteket alkalmazunk, vagy olyan épületeket építünk, amelyek könnyen átszervezhetőek vagy megújíthatóak, így pedig hosszabb távon működőképesek maradnak, mint hagyományos társaik. Az építés mikéntje mellett persze az is számít, hogy milyen módon működik az ingatlanpiac: amennyiben az ingatlan egy fogyasztási cikké vagy egy befektetési portfólióelemmé válik, és az építés már nem a valódi otthonteremtési igényt szolgálja ki, mivel nem szükségszerű, nem fogja a fenntartható fejlődés céljait szolgálni.
A BME ÉPK Lakóépülettervezési Tanszék Fenntartható Lakóhelyek Műhelyében a fenntarthatóságot hármas szempontrendszer, az úgynevezett „triple bottom line” elv mentén vizsgáljuk, egyszerre figyelembe véve gazdasági, társadalmi és környezeti kritériumokat. Jelenleg olyan stratégiákon dolgozunk, melyek meghosszabbíthatják az épületek használati idejét, ami pedig jobb hosszútávú környezeti és gazdasági teljesítményhez vezet. Ehhez kiindulás lehet a flexibilis térszervezés és a tértartalék megléte, ami elősegíti a lakóépületek rugalmas használatát és a helyiségek esetleges funkcióváltását. Figyelünk arra is, hogy Műhelyünkben mind műszaki, mind társadalmi szempontból adekvát, a konkrét tervezési helyszínre reagáló épületek készüljenek. Hallgatóinkkal valódi tervezési feladatokon keresztül, sokszor önkormányzatokkal együttműködve keressük a választ az aktuális problémákra. Jelenleg Eger és Komárom Önkormányzatával is együttműködünk annak érdekében, hogy a fenntartható fejlődés alapelvei konkrét tervekben testet öltve támaszthassák alá a helyi városfejlesztési célokat.
A cikk borító képét Papp Alexandra terve alapján készítette Máthé Dóra.
